Sokan sokféleképpen értelmezik a spiritualitás fogalmát, és ezen belül is sokféleképpen gondolkodnak arról, hogy milyennek kéne lennie egy spirituális embernek. A minap hallottam például valakitől, hogy egy lelki életet élő ember nem haragudhat. Kategóriák és korlátok, amelyeket ismételten az elme állít fel, de miért is?
Legyél … !
Már egész kiskorunktól kezdve azt halljuk, hogyan lehet és kell, és hogyan nem szabad viselkedni. Sőt, milyennek szabad és elfogadott, és milyennek helytelen és tilos lenni. Ezt nevezik szakszóval szocializációnak is. Azaz azt az időszakot, amikor a környezetében élő felnőttek elveszik a gyermektől az életörömet, stigmatizálják bizonyos érzelmeit és reakcióit, egyeseket büntetnek, másokat jutalmaznak, ezáltal igyekeznek kialakítani egy kívánatos, elfogadható emberi lényt. Az emberi lény pedig megtanulja a nemkívánatos érzéseit és gondolatait elfojtani, és igyekszik megfelelni. Ennek a megfelelési kényszernek a mértéke többé-kevésbé arányban áll az ő saját szeretethiányának a mértékével. Azaz anyué és apu minél inkább nem szerették, nem voltak képesek elfogadni, annál inkább igyekszik nem önmaga lenni, hanem felölteni valamiféle álcát, amely talán segít neki kiérdemelni a nagyok szeretetét.
Ezek az elfojtott, meg nem élt érzelmek kezdetben tölteteket okoznak, amelyek majd később, betokosodva (hiszen az adott magatartás folyamatos ismételgetésével jár) majd betegségeket okoznak. Ez az összefüggés például aközött, hogy a mi kultúránkban egy lánynak nem szabad mérgesnek lennie, és aközött, hogy minden negyedik nőnek epehólyag, epekő problémái vannak.
Spirituális délibáb
Aztán, amikor elkezdődnek a problémák, vagy egyszerűen csak az emberkénk tapasztalja, hogy nem érzi jól magát a bőrében, valami nincs a helyén, akkor elkezdi a megoldásokat keresni. Ki milyen szinten. Rosszkedv ellen felírat hangulatjavító gyógyszert, vagy éjjel-nappal járatja a tévét, hogy ne kelljen hallania saját, nem elfogadható gondolatait. Lehet, hogy munkamániás lesz, vagy alkoholista, mindegy is, a lényeg csak egy: ne kelljen önmagával találkoznia. Van, aki úgynevezett spirituális útra téved. Meditációk által vonul el a valóságából, és mérhetetlen mennyiségű szövegek elolvasása és előadások meghallgatása során próbálja elsajátítani, milyennek is kellene lennie. Egy rendes ember, egy jó buddhista, egy lelki életet élő személy az ilyen, meg olyan, meg amolyan. És az eddigi amolyan meg emilyen helyett most már arra törekszik, hogy máshogy legyen valamilyen. Hogy a lelki békédet úgy érheted el, ha… Ha nem bántasz másokat, ha odatartod a másik orcádat is, és közben csak hagyod gyűlni magadban a feszültséget, púpozod halomba a meg nem élt tapasztalásokat, érzéseket, és egyre jobban csodálkozol a szűnni nem akaró testi vagy környezeti tünetek láttán. Mert ám nem mindenkinek a teste lesz beteg. Van, akinek a pénztárcája, vagy a kapcsolatai.
Mindig a sárga úton
De hát akkor mégis mit lehetne tenni, hogy az embernek jó legyen az élete? Mert lássuk be, ez a cél, akárhogy is nézzük. Hogyan legyünk vidámabbak, boldogabbak, mások számára is elviselhetőbbek, kevesebb konfliktussal és kényelmesebb külső körülményekkel? Az emberi lény boldog akar lenni, nem megvilágosodott. Ha megvilágosodott akar lenni, akkor is csak azért, hogy boldog legyen (vagy valami más nem akar lenni). Miért mondom ezt? Mert amíg bármiféle akarat van az emberben, akár csak a megvilágosodás akarása, az máris gátat szab ennek. A megvilágosodás maga az, ha az ember nem akar. Azonban ezt az akarást nem lehet erőszakkal elvágni. Úgy általánosságban mondható, hogy nem igen lehet az ember belső világát erőszakkal átalakítani. Legalábbis nem valami jóvá, egészségessé.
Tehát akkor mi a teendő? Először is felejtsük azt el, hogy ezt valaki megmondja nekünk. Az elkövetkező sorokban tanácsot fogok adni, de ezek irányelvek, és nem pedig előirányzatok. Másodszor ne állítsunk fel kategóriákat, illetve próbáljuk meg felülvizsgálni a dobozainkat. Nem törölni kell őket, mondván, jaj, én nem ítélkezem, ez megint csak lehetetlenség. Attól még, hogy nem mondom ki, csak érzem, vagy gondolok rá, attól még az a kategória létezik. Nézzük meg őket, legyünk figyelmesek a saját gondolatainkra, és tegyük fel a kérdést, hogy vajon igazak-e? Lehetséges-e, hogy más nézőpontból, más előtörténettel ezek a feltevések már nem látszanak igaznak. Ugyanakkor ezt a kérdést kizárólag a gondolatokkal kapcsolatban tegyük fel. Az érzéseink minden esetben igazak, hiszen azok érzések. Nem lehet valakit ráerőszakolni, hogy szeressen valakit, akit nem szeret, ugyanez igaz fordítva. De az érzéseinket is meg tudjuk nézni, oda tudunk figyelni rájuk. Megkérdezhetjük tőlük, te ki vagy és miért vagy itt? Lehetséges, hogy valami korábbi sérelem irányít, amikor egy veszekedésbe kezdünk? Ne tagadjuk meg és ne nyomjuk el őket, mert a megélésük a cél, és hogy ez pontosan mit jelent, arra kitérek hamarosan. Aztán még fontos, hogy ne idolizálj. Ne akarj olyan lenni, mint XY. Már csak azért is, mert te nem ő vagy. Nem vagy a Dalai Láma, nem vagy Teréz anya, de még Diana hercegnő sem te vagy. Te valaki vagy, aki nem lehet senki más, kizárólag csakis te, de ha ezt a valakit még te is elutasítod, még te sem ismered, akkor hogyan várhatod, hogy a világ egyáltalán észreveszi és köszön neki?
Próbáljuk meg megfigyelni és tudatosítani a belső történéseinket. A legtöbb embernek fogalma sincs, mi zajlik benne, mert annyira siet a hétköznapi teendők és tévéműsorok közepette, hogy egyszerűen nem ér rá odafigyelni. Figyeld meg, mikor gyorsul fel a légzésed, mi az az esemény, amitől úgy érzed, rá akarsz gyújtani, figyeld, hogy hogyan szövődnek egymásba a gondolataid, ismerd fel az érzelmeidet. Először is próbálj rájönni, hogy ki vagy te. Felbukkan egy gondolat, hű, de mérges leszek tőle, de vajon az én gondolatom-e? Vagy csak anyukám mondta ezt, én meg jól megjegyeztem? Egy gondolatnak, egy tulajdonságnak, más szóval kifejezve: egy energiaszálnak, addig van ránk hatása, amíg nem tudatosítjuk. Abban a pillanatban, hogy észleljük a jelenlétét, ki tudjuk venni kezéből az irányítást, többé nincs hatalma felettünk. Viszont amíg elérjük ezt a rutint, sok-sok odafigyelésre lesz szükségünk.
Most akkor álljunk neki pofozkodni?
Az érzelmek megélése nem jelenti azok kiélését is. Az emberi lény azért van a Földön, hogy a Teremtő minden aspektusát megtapasztalhassa. Életeink során mindenfélét kipróbálunk, amire csak ez a földi játszótér alkalmas, és ha már tele leszünk a tudással, akkor tovább fogunk lépni a létrán. Tehát, amikor egy felbukkanó érzelmet bunkósbottal jól fejbenyomunk, szőnyeg alá söprünk és a pincébe zárunk, azzal pontosan a saját fejlődésünket késleltetjük. Az első lépés tehát felismerni, mit is érzek (egyébként ezzel a módszerrel szoktam le a dohányzásról is, már csaknem két éve), és megélni az érzést teljes mélységében.
Sajnos van egy rossz hírem: ez nem azt jelenti, hogy ha mérges vagy Mancikára, akkor most már van felhatalmazásod őt spirituálisan fejbecsapkodni. Nem azért, mert mások fejének csapkodása elítélhető, vagy nem spirituális tett (minden ember természeténél fogva spirituális lény, ki jobban, ki kevésbé tudatosan éli ezt meg, de a tényen nem változtat), hanem azért, mert Mancikának semmi köze a te töltetedhez. A konfliktust magadban kell megoldanod, a te valamelyik energiaszintedből kell kioldani. Az érzelem kiélése (fejbecsapkodás) nem egyenlő annak megélésével. A megélésre több technika lehet alkalmas, végső soron csak az lesz a lényeg, hogy képes legyél a testeden belül szabadjára engedni az érzelmet, míg el nem éri a csúcspontját, majd pedig eltűnik. Ezt nem feltétlenül kell bárhol bármikor megtenni, különösen a nehéz, kellemetlen, vagy társadalmilag nem elfogadott érzésekkel. Ezeket vigyük csak haza, azaz, amikor elkezd feljönni, és tudatosul, mondd magadnak, oké, nem felejtem el, amint egyedül leszek, ezzel majd foglalkozom. Amikor pedig végre sikerül egyedül lenni, behunyod a szemed, felidézed az érzést, és engeded. Engeded, hogy legyen, engeded magadnak megélni. Lehet, hogy fájdalmas lesz, megrázó, és még az is előfordulhat, hogy sírni is fogsz. Viszont az is, hogy amikor az aljára érsz, egyszerűen elneveted magad, mert addigra annyira banális lesz.
Amit kerestél, mindig is benned volt
Az emberi elme egy, és ennek az egyetlen, ősi elmének mindannyian részei vagyunk. A gondolatok csak úgy áramlanak át rajtunk, ezért nem vagyunk felelősek. Az érzelmeink jórészt gondolati alapúak, ezért őértük sem felelünk. De azt, hogy mit kezdünk mindezzel, szabadon el tudjuk dönteni. Az önzés, vagy irigység csak addig okoz problémát, amíg irányít és helyetted dönt. Abban a pillanatban, hogy fel lettek ismerve, már ki is csúsztál a hatalmuk alól. Adott pillanatban képes vagy dönteni, hogy engedelmeskedsz neki vagy sem (most csak az önzőség nem akar adni a hamburgeréből, vagy tényleg szükséged van az egészre? és hasonlók). A lelki béke nem az úgynevezett negatív érzelmek hiánya. Felébredettként is lehetünk szomorúak, mérgesek is időnként. A lelki béke az, hogy nem ítéled el magad. Igen, ember vagy, néha szomorú, néha mérges, de ettől függetlenül még tökéletes. Úgy, ahogy vagy, abban a formában, olyan testben, olyan lelkiállapotban és olyan személyiségjegyekkel, amilyenekkel éppen rendelkezel. És árad feléd a szeretet.
