Mindenki a maga szintjén érti, amit mondasz

Mint tudod, kommunikáció-magyar szakon diplomáztam a Szegedi Tudományegyetemen. A magyar szak gyerekkorom óta érdekelt, még kamaszkoromban magyar-német szakos tanár akartam lenni, aztán mégis inkább kommunikációval foglalkoztam volna, végül véletlenek folytán tanácsadó lettem, de ez egy másik történet.

Amikor az egyetemen, különböző szövegértelmezési kurzusokon újra meg újra előkerült, hogy “az értelmezés az értelmezőben van”, még nem tudtam, hogy ez mennyire igaz, és nem csak a művészeti érdeklődésünket, de a mindennapjainkat is mennyire mélyen áthatja.

Az úgynevezett spirituális munkám (nem szeretem ezt a szót, de momentán nincs jobb) során időről időre találkozom vele, hogy mindenki csak a saját szintjén tud értelmezni. Lefelé el tud fogadni, hiszen ő is járt ott, tudja, milyen tévedésben élni. Fölfelé viszont tagad, támad, marakszik, mert az az igazság, amire még nem értünk meg, az felfoghatatlan, bántja az egónkat, mint a vaksi szemet a túl erős fény. Fájdalmat okoz, ezért ráfogjuk, hogy démoni, pokolból való, és a többi. Minél nagyobb az indulat, annál valószínűbb, hogy fölfelé támadsz. Lefelé az emberek sokkal elnézőbbek.

Álljunk meg egy szóra, tanár úr! Én soha nem szerettem ezt a szintezést, akkor most hogy is van ez? Ahol én most tartok, onnan azt tudom mondani, hogy sajnos be kellett látnom, hogy igenis vannak szintek. Igaz, hogy ezek a szintek nem mozdíthatatlanul sorbarendezettek, és az is igaz, hogy soha nem érnek véget, tehát akármilyen magasan van valaki, van hova fejlődnie.

Senki sem kivétel ez alól, én sem. Emlékszem, amikor több évvel ezelőtt az akkori kabbala tanárom másfél órán keresztül hallgatta a zokogásomat, és próbált meggyőzni róla, hogy nem a fájdalomtól szenvedek. Azt mondta, a fájdalom fáj, de a szenvedést maga választja az ember. Én vitáztam vele, és amikor letettük a telefont, azt gondoltam, ez a nő komplett hülye. Hát persze, hogy a fájdalom miatt szenved az ember! Eltelt három év, amit (mint az utána következőeket is) tudatos fejlődéssel töltöttem, és egyszer csak volt egy pont az életemben. Aha-élmény. Megvilágosodás. Ó, de hiszen fáj, és nem szenvedek! Hű, battya meg. Kicsit elszégyelltem magam, bár szerencsére semmi rondát nem mondtam akkor a tanárnak. De belül szégyelltem magam azért, amit gondoltam.

Hogy mit lehet tenni? Semmit, nagyjából. Aki nem ért, az úgysem ért meg, akármeddig magyarázol. Aki ért, az pedig már amúgy is tudja.

Mi értelme van akkor a tanításnak? Vagy akár az ilyen cikkek megírásának?

Egyrészt mindig vannak emberek, akik képlékeny állapotban vannak, és már nyitottak az új szint irányába. Másrészt vannak olyanok, akikben majd évek múlva fog a tudás szikrája fellángolni – még akkor is, ha esetleg nem emlékeznek így konkrétan az esetre, mint én a kabbala tanárra és a szenvedéses történetre (mint ahogy nyilván az én életemben is lenne még tízezer eset, amire nem emlékszem). Végül, de nem utolsósorban, ha sugárzod a saját rezgésedet, ha kiadod a saját gondolataidat, a saját szintedet, akkor meg fognak találni azok az emberek, akik hasonlóak hozzád, akik ugyanott tartanak, mint te. Akikkel lelki szinten egy törzsbe, vagy egy klánba tartozol.

Primitív emberekkel nem lehet mit kezdeni. A saját, több évtizednyi utadat, tanulásodat nem tudod valakinek átadni kétezer karakterben. És ez nem is cél. Viszont, ha megtalálod azokat, akikkel egy szinten rezegsz, akkor nagyon-nagyon jól fogjátok magatokat együtt érezni.