Nem is volt olyan régen, mégis úgy tűnik, mintha időtlen idők teltek volna azóta el. Nagyjából három éve történt, hogy a barátnőm kezembe nyomott egy könyvet, amelynek Akasa-krónika volt a címe. Mondhatnám, hogy azzal a könyvvel kezdődött minden, ami azóta is tart, de valójában a gyökerek sokkal mélyebbre vezetnek vissza…
Kicsi gyerek koromban mindig olyan érzésem volt, hogy már éltem korábban, és hogy valamiért mégis újra visszakerültem. Nagyon határozottan úgy gondoltam, hogy ezúttal végére járok a dolognak, bármi is legyen az. Mai fejjel értem, mire gondolhattam akkor, most úgy mondanánk: megszabadulás a Számszárából. De ez a gondolat elhalványult, aztán hosszú évekig nem is tért vissza.
Tizenkét éves voltam, amikor az első pakli cigánykártyát megvettem. Tudni akartam, nem csak a jövőt, mindent. Először elkezdtem a kártyával szórakozni, és persze igyekeztem minél több helyen bemutatni újdonsült tudásomat. Aztán jött a számomra ijesztő rész, a visszajelzések: “minden bejön, amit mondasz”. Sutba vágtam a kártyapaklit, és tartózkodással kezeltem innen fogva. Azonban mindig újra meg újra előkerült a téma, mindig volt valaki, aki meghallotta, és kérte: “Ugye megcsinálod? Naaa… Csak nekem!” És én megcsináltam, mindig és mindig, újra és újra.
Olyan húsz körül lehettem, amikor egy barátnőm hozzám vágott egy pakli franciakártyát és egy szilveszteri kiadású nők lapját (valójában két lapszám volt), amelyben le volt írva, hogyan készül franciakártyával az éves jóslat. Az az újság azóta sincs meg, így nem is tudom, hogyan és mit kellett csinálni. Manapság pedig már tarot kártyával csináljuk az éves prognózist. Mindenesetre megcsináltam neki, ő pedig szépen, pontosan felírta egy füzetbe minden hónapra szóló előrejelzésemet. Az egészet el is felejtettem, mentem vissza dolgozni, ahogy kell.
Nyár felé azonban már körvonalazódott a helyzet, és mikor elővette a kis füzetét, az egész kísértetiessé vált. Mert őszintén szólva, engem racionálisan gondolkodó szülők racionálisnak neveltek, de az nekem is sok volt, hogy a decemberben még nem is létezett párkapcsolatát egy pontosan abban a hónapban feltűnő, és úgy kinéző nő fúrta meg, ahogy azt a kártya jelezte, vagy fél évvel az esemény beállta előtt. Levert a víz, hogy úgy mondjam. S mint mindig, most is az volt a reakció, nem csinálom ezt többet. Egyébként a barátnőm később is gyakran, viccesen megjegyezte “téged egyszer megégetnek”.
Félelmetesen pontos jóslataim voltak, de hiszek a szabad akaratban, és mai napig is gondolati szinten elutasítom azt, hogy előre meg van az életünk minden részlete írva. Persze most már tudom azt is, hogy ez máshogy, és hogy hogyan működik, de ez egy külön cikk története, most ebben az én sztorim van.
Tehát így folytatódott az életem tovább, több-kevesebb rendszerességgel előkerült a kártya, mígnem kedvet kaptam a tarotra. Angliában voltam, a nővéremmel álltunk egy könyvesbolt kellős közepén, amikor kimondtam, hogy jaj, ha lenne ilyen fémdobozos tarot kártya plusz hozzávaló könyv csomag, az milyen jó lenne… Megfordultam, és a hátam mögötti akciós kosárban ott volt Ő. Ez volt az első paklim, követte még néhány, mai napig is kitűnő barátságot ápolunk. Mert bár Akasha ide vagy oda, a kártyáknak mind-mind saját személyisége van, és sokszor olyan dolgokba is bepillantást engednek, amelyeket az ember önmaga előtt szeretne titokban tartani.
Innen már szinte lavinaszerűen történtek az események. A tarot kiváló mester, még ha egyedül használod is. Rengeteg dologra meg tud tanítani, ha odafigyelsz. Ezután véletlenek jöttek, például miután lediplomáztam, és a válság miatt nem tudtam médiainformatikusként elhelyezkedni, jókor voltam jó helyen, így buddhista lettem. Menedéknevem “Bei”, ami azt jelenti, együttérzés. A mester azt mondta, az a feladatom, hogy segítsek másoknak, és ha ezt felvállalom, akkor leszek sikeres. Hamarosan elfogadtam a helyzetem, hiszen az álláskeresési időszak tette lehetővé mindezt (a reiki 1-2 beavatásokat és a buddhista menedékvételt közvetlenül annak köszönhetem, hogy nem volt munkahelyem akkoriban). S amikor már nem ragaszkodtam görcsösen ahhoz, hogy munkát találjak, hívtak is egy helyről, hogy lenne valami meló. Így lettem munkavállalási tanácsadó, bár eredetileg mentornak és céges kapcsolattartónak vettek fel.
Akkor kezdtem el igazából emberekkel foglalkozni, és akkor derült ki számomra, hogy mennyire élvezem. Hogy mennyire fel tud tölteni, még a munkaügyi kirendeltség szürke falai között is, ha valaki bejön hozzám elkámpicsorodva, és mosolyogva távozik. Legjobb dolog a világon! Akkor határoztam el, hogy ezt fogom csinálni, de a hozzá tartozó tonnányi papírmunka és lehetetlen körülmények nélkül. Ma is ezt teszem, jelenleg az otthonomban fogadom azokat, akik szeretnének az életükön változtatni.
Ez a munka és más, látszólagosan véletlen dolgok hoztak olyan ismeretségeket, amelyek a következő szinthez vezettek. Az egyik barátnőmmel elterveztük, hogy nyitunk egy holisztikus gyógyító központot, ahol a reikivel és a tarot-val akartam foglalkozni. Egy szép napon Kitti szólt, hogy van néhány könyvutalványa, amit le kéne vásárolni, mert hamarosan elévülnek. Elmentünk hát az akkor még friss Köki Terminálba könyveket nézni, olyanokat, amelyek mindenkinek hasznosak lesznek majd a közösségünkben. Mit mondjak, a leányzó Mérleg, ezért ha másfél órát nem voltunk ott, akkor egy percet se. Fájt a lábam, minden bajom volt, egy puffra leroskadtam. Végül odahozott elém két könyvet, amelyeket az orrom alá dugott: “Ezekbe lapozz még bele, hogy akkor melyik legyen a harmadik, amit megveszünk.” Mondtam, hogy nem lapozok én semmit, ezt vegyük meg, mert ettől bizsereg a fejem teteje (akkor már egész jól érzékeltem az energiát, bár a mai állapothoz viszonyítva már igencsak gyenge teljesítménynek tűnik).
Ez a könyv volt Linda Howe Akasa-krónika című írása. Egyértelmű volt ezek után, hogy melyik könyvet kérjem először kölcsön elolvasni. Húztam, halogattam a dolgot, de aztán végül hozzáfogtam, és igen hamar a végére is értem. Ebben a könyvben van egy konkrét módszer, amellyel az Akashába be lehet lépni (ma már nem ezt használom, és nem is ezt tanítom, de akkor épp ez volt a megfelelő, és ez volt kéznél). Az a könyv harminc napos gyakorlóidőszakot ír elő, ezért ezen még tépelődtem is, amikor május 5-én este a könyv végére értem, hogy akkor most merjem-e kipróbálni. Végülis már este van, és ezzel így veszítek egy napot… Édes Istenem, miken tudtam még akkor törpölni! Végül persze a kíváncsiság győzött. Felolvastam a szöveget, és abban a pillanatban tisztán és élesen megjelent egy hang a fejemben: “Már régóta beszélünk hozzád, de te sohasem figyelsz”. Az ágyról is majdnem leestem! Akkor kezdődött, hogy úgy mondjam, az, ami ma is épül, ma is tart. Ez volt az első üzenet, amit az Akashából kaptam.
Ez volt az a mondat, ami elindított egy viharosan gyors fejlődést, olyat, amitől ez az elmúlt három év legalább harmincnak látszik. Nem törődöttségben és fáradtságban, mert ez egyáltalán nem igaz így. Éppen, hogy milliószor jobban érzem magam, kívül-belül, mint előtte bármikor. De a szellemi és spirituális fejlődésemre tekintve szinte hihetetlennek tűnik, hogy csak ennyi év telt el. Pedig bizony így van, barátaim, az idő csak képzelet.
Hogy ez után mi történt, hogyan lett Akasha tanár belőlem, és milyen megrázó információkat tudtam meg magamról, kivel és miért kezdtem el az Akasha olvasást tanítani, és hogy mi a célom, ami igazából nem is az “enyém”, de igyekszem veletek együtt megvalósítani – nos, ez majd legyen egy másik írás tartalma. Köszönöm, hogy elolvastad!
Szeretettel: Helga
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: